Jiří Menzel Hrabalról

Prága, 1994. november

Jiří Menzel nem csodálkozik azon, hogy Hrabalról akarok beszélgetni vele. Már egyszer találkoztunk, s akkor a Filmkultúra megbízásából nemcsak saját személyéről folytattunk eszmecserét, hanem a nőkről is, azaz nemcsak az Oscar-díjról, hanem a világ legdrágább zoknimosóiról is. Saját énünk után a legfontosabb a Másik. Ez a másik pedig most nem más, mint Hrabal - állapítjuk meg a Vinohrady Színház kávézójában ülve. Menzel itt rendez, most pedig a levesét kanalazgatja. - Elnézést, de enni kell - mondja.
Szisszenést hallani: most gőzöli fel a pincérnő a kávét.

- Mikor hallott először Hrabalról?
- Sokáig csak az asztalfióknak írt, így egy normális ember nem is tudott róla semmit. Én a nevére először akkor lettem figyelmes, amikor egy irodalmi-kulturális folyóiratban elolvastam az egyik novelláját, a Próbaút címűt. Emlékszem, jól mulattam rajta, ugyanakkor nagyon szép írás volt. Akkor egyből megjegyeztem Hrabal nevét, s kerestem is a folyóiratokban. Ez 1962-63-ban lehetett, amikor ő már majdnem ötvenéves volt, de még könyve nem jelent meg.
- Ezek a "korai" írások valóban folyóiratokban jelentek meg, vagy egyfajta szamizdatként?
- Többnyire havi és heti folyóiratokban. Nyilván tud arról, hogy már az ötvenes években úgy volt, hogy kiadják Hrabal egyik könyvét, de aztán végül "csupán" magánvonalon adták ki az Emberek beszédeit. Aztán a Gyöngyöcskék a mélyben című könyve jelent volna meg, de ez akkor volt, amikor egy Josef Škvorecký nevű írónak a Gyávák című könyve megjelent, ami nagy botrányt is keltett. Tehát a Gyöngyöcskék már szedés után, illetve nyomtatás előtt állt, de miután volt ez a másik botrány, az akkori rendszer bekeményített, a kiadó igazgatóját elbocsátották, és Hrabal könyvét "szétverték". Néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy a Gyöngyöcskék egyes novellái megjelenhessenek csehszlovák folyóiratokban. A kiadóvállalat igazgatóját viszont jó, hogy kirúgták, mert közben ő az egyik barrandovi stúdiócsoportnak lett a fődramaturgja, és mihelyt egy kicsikét enyhültek a viszonyok, ő volt az, aki lehetővé tette a Gyöngyöcskék a mélyben című film létrejöttét. 1964-ben forgattuk, és 1965-ben vetítettük le.

- Miközben ezt a filmet forgatták, személyesen is találkoztak?
- Először is, ez akkor nagy dolog volt. Én abban az időben katona voltam, és bár szerettem és csodáltam Hrabalt, de személyesen nem ismertem. Amíg én katona voltam, Němec, Jireš, Chytilová, Schorm és a többiek mind megcsinálták az egész estés filmjüket. Sikerük volt, és ezáltal hitelük is. Az ő részükről is megvolt ugyanaz a csodálat és szeretet Hrabal iránt, mint bennem. Találkoztam az utcán egyszer vagy Schormmal, vagy Jirešsel, aki elmesélte, hogy min dolgoznak: hogy Hrabal-elbeszélésekből akarnak filmet csinálni, és én azonnal rávágtam, hogy abban én is szeretnék részt venni, velük együtt. Erre ők elmentek Fikar úrhoz - így hívták azt a néhai kiadóigazgatót -, és megmondták neki, hogy engem, azaz Menzelt is bevonnak ebbe a munkába. Végül az egyik novellát én csinálhattam meg. Különben akkor engem nem ismert még senki, csak ezek a kollégák a főiskoláról. Ők dolgozhattak, és maguk közé fogadtak. Soha nem volt olyan természetem, hogy én magam valahová tolakodtam volna, tehát leginkább egy asszisztensi sors várt volna rám. Így született meg végül a Baltazár úr halála, amely az egyik epizódja a Gyöngyöcskék a mélyben című filmnek. Hagyták, hogy megcsináljam azt a filmet, és sikerem volt, sikere volt az én részemnek is. Ennek köszönhetően kaptam az ajánlatot... na de most nem is erről van szó! Hraballal először akkor találkoztam, amikor a film elkészítése előtt valamennyien találkoztunk, hogy megbeszéljük, ki melyik novellát fogja megfilmesíteni. Én előbb a Próbautat akartam megcsinálni, de az műszakilag elég nehéz lett volna, mert az egész filmnek egy motoron kellett volna játszódnia, úgyhogy inkább kerestem egy olyan elbeszélést, amelynek hasonló a szelleme, s így választottam a Baltazár úr halálát. Érdekes, hogy erre az összeröffenésre nem jöhetett el Chytilová, úgyhogy az ő érdekeit is én képviseltem. Ő A világ automata büfében címűt akarta megfilmesíteni, de Ivan Passernek is hasonló volt az elképzelése. Én akkor kiharcoltam a jogot Věrának, mondván, hogy neki sokkal jobb az elképelése, amit Ivan is elismert, és belenyugodott, hogy ő egy másik elbeszélést fog megfilmesíteni. Én annyira szerettem Hrabalt, hogy minden betűt olvastam tőle, mármint ami megjelent, kötelességemnek éreztem, hogy megismerjem minden művét. És Věrának megmondtam az örömhírt, hogy a Világautomatát ő fogja csinálni. Nem tudtam, hogy tulajdonképpen miért ezt a novellát választotta, de védtem az érdekeit. Utólag rákérdeztem, és azt mondta, hogy azért, mert semmi mást nem olvasott Hrabaltól, amiért én nagyon dühös lettem rá. Nos, amikor először találkoztam Hrabal úrral, egy nagyon jó megjelenésű férfit láttam, aki úgy nézett ki, mint egy nemzetközi szintű focista. Nagyon titokzatosnak találtam, mert egyáltalán nem nézett ki írónak. A néhai filmklubban, a Palace Hotelban volt az összejövetel, s aztán amikor mi, rendezők elbúcsúztunk egymástól, én odacsapódtam hozzá, s végigkísértem őt a Jindriská utcán keresztül, egészen a Vencel térig, mert meg akartam kérdezni tőle, ami az egész séta alatt a fejemben motoszkált: miért van az, hogy minden elbeszélésében bekövetkezik valamilyen bűntény vagy baleset, mégha csak egy lábtörés is, és ennek ellenére a történetei mulatságosak. Tehát megkérdeztem tőle, hogy miért ilyesmiről ír, mire azt mondta, hogy azért, mert ez az élethez tartozik. Mindaz, ami körülöttünk zajlik, az voltaképpen a fekete krónika. Így hívják nálunk a napilapok bűnügyi rovatait - teszi hozzá Menzel.

- Ezt a forgatókönyvet még egyedül írta?
- Igen, a Baltazár úr halálának a forgatókönyvét egyedül írtam, a katonaság szünetében, a húsvéti szabadság alatt. Gyakran jártam Hrabalhoz Nymburkba vagy Libeňbe, s össze is barátkoztunk. A Gyöngyöcskék a mélyben sikere után kaptam egy ajánlatot: csináljak egy egész estés filmet az író egyik olyan kézirata alapján, amely még nem jelent meg könyv alakban. A Szigorúan ellenőrzött vonatok forgatókönyvét tehát már közösen írtuk. Sokat jártam hozzá, s gyakran sétáltunk. A forgatókönyvet tulajdonképpen ő maga írta, én csak a főiskoláról magammal hozott elméleteket adtam hozzá. Azt tudtam, hogy a filmváltozat számára nem megfelelő az eredeti mű kompozíciója, ahhoz mást kell kitalálni. Tulajdonképpen valamennyi közös filmünk hasonlóképpen készült el. A forgatókönyvírás gyakorlata az volt, hogy mindig kiválasztottuk az anyagból az érdekes momentumokat és motívumokat, és azokból egy kvázi láncot hoztunk létre, de úgy, hogy mindebből egy drámai ív adódjon. Ezt követően megcsináltam az epizódok jegyzékét, egy outline-t, és ennek alapján voltaképpen újraírtam a könyvet.
- A séták során merre jártak Libeňben?
- Legtöbbször lementünk a folyóhoz, a Moldvához, Nymburkban pedig az Elbához.
- A Szigorúan ellenőrzött vonatok Kostomlatyban játszódik?
- A könyv szerint igen, ő maga, Hrabal egy Nymburk közeli pályaudvaron dolgozott egykor forgalmistaként a háború alatt, de a film mégsem róla szólt, mert ő, amikor a vasútnál dolgozott, idősebb volt, mint Miloš, a film főszereplője. Nem tudom, Ön tud-e arról, hogy innen a megszállás alatt elvitték a férfiakat németországi kényszermunkára. Csak a különösen kivételezett munkahelyeken dolgozók kaptak felmentést ez alól, s például ilyen volt a vasutasi munkakör is. Hrabal is így bújt ki az alól, hogy a Birodalomban kelljen dolgoznia. Szóval, a filmet máshol forgattuk, mert a díszlet szempontjából más helyet találtunk.

- Hrabal a régi emlékeit is beleötvözte a könyv cselekményébe, hiszen őt is arra kényszerítették a németek, hogy felszálljon egy vonatra.
- Igen, sok ilyen személyes jelenet, emlék van benne, de annyira sok, hogy például az a bizonyos popsipecsételés is valóban megtörtént, csak nem ugyanott. - Ezen mindketten derülünk.
- És ki pecsételt?
- Valóban egy vasutas. Hrabal nem volt jelen a pecsételéskor, de én levelet kaptam egy nézőtől, aki megírta, hogy ő is emlékszik rá, hogy a dolog megtörtént.
- A közös munka eredményeként végül elkészült a film. Nagy sikere volt.
- Később tudtam meg, hogy előttem már három filmrendező visszautasította ezt az ajánlatot, mondván: ezt nem lehet megcsinálni, nem lehet filmre vinni.
- Fantasztikus sikere volt, hiszen Oscar-díjat kapott. Számított erre valaki?
- Az Oscarra egész Csehszlovákiában csak később kezdtek gondolni, sőt, amikor én ezt a filmet csináltam, jóformán azt sem tudtuk, hogy mi az az Oscar. A filmet már azelőtt elkezdtük csinálni, hogy Elmar Klos és Jan Kadár megkapták volna az Oscart az Üzlet a korzón című filmjükért. Ők 1966-ban kapták, mi pedig 1968-ban.
- Kiengedték önöket a díjátadásra? Nem volt ez plitikai ügy?
- Nem, akkor nem. 1968 amúgy is olyan év volt. A Prágai Tavasz éve. Annyi fontosabb dolog játszódott le itt, hogy akkor az egész Oscar-ügy nem volt annyira fontos és szenzációs.
- Állítólag nem is tudta, hogy mit mondjon a díj átvétele után.
- Valóban. Azt mondtam, örülök annak, hogy az amerikai nézőknek is tetszik a cseh film. Az utolsó pillanatban taníttatták ezt be velem, úgyhogy örülök, hogy el tudtam mondani.

- Mit szólt ehhez Hrabal?
- Természetesen örült neki. Hrabal úr már a film forgatása alatt, s a befejezése idején is rendkívül kitűnően viselkedett. Valójában a forgatás túlságosan nem kötötte le a figyelmét, hiszen kétszer vagy háromszor tisztelt meg minket. A későbbi filmeknél pedig általában csak egyszer-egyszer jött el, de azt is csak azért tette, hogy senki ne mondhassa, hogy ő nem volt ott, azaz el sem ment. Nagyon félszeg ember. Szégyenlős!
- Semmibe sem szólt bele? Csak ült és figyelt?
- Nem szólt bele, visszahúzódó volt.
- Tulajdonképpen Hrabal előtt 1963-ban nyílt meg a publikálás lehetősége, tehát 1968 és az Oscar munkásságának első koronája volt.
- Igen, de addigra már kiadott egypár nagyon szép könyvet, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak és az Apróhirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni címűeket.
- Az Oscart követően Menzel úr kapott egy szerződést az USA-ból, az Universaltól.
- Na igen, csakhogy akkor már nagyon is benne voltunk a Prágai Tavaszban, és én tudtam, hogy meg lehet csinálni azt a Pacsirták cérnaszálont, amelyet 1967-ben még nem lehetett volna, úgyhogy rábeszéltem Hrabalt, hogy minél hamarabb csinálja meg a film forgatókönyvét, és valóban, 1968 végére meg is volt a könyv. Nem akartam csak úgy ott üldögélni Amerikában, pedig a megszállást követően, 1968 októberében, amikor a New York-i Filmfesztivált a Szeszélyes nyárral nyitották meg, újra felajánlották, hogy maradjak kint. Akkor már tudtam, hogy a Pacsirtákat biztosan megcsinálhatom, úgyhogy visszajöttem.
- Az elkészült filmet viszont zárolták.
- Igen, s mindez egy hét leforgása alatt történt. Még megcsinálhattuk az első kópiát, de már mindenki tudta, hogy bezárulnak majd a kiskapuk is. Úgyhogy a filmlaboratórium is igyekezett minél hamarabb megcsinálni, de aztán jött a filmszakma új vezetése, és sok filmet, így Schorm, Kachyňa, Viranová filmjét is, szóval vagy nyolc filmet azonnal dobozba zártak. A Filmek játszását betiltották.
- Más jellegű támadások érték-e Önt és Hrabalt a rendszer részéről?
- Egyfolytában, de nem közvetlenül. Senkit sem vádoltak, tehát nem voltak perek, de egyszer csak minden ajtó bezárult előttünk. Eljöttek, megkeresték Hrabalt, és közölték vele, hogy az írószövetséget feloszlatták, és az újonnan alakulónak ő már nem lehet tagja. Úgyhogy, tulajdonképpen nem is író... Na, most ugyanez volt a filmművészetben is. Én ugyan a Barrandov Filmstúdió alkalmazottja maradtam, mert nem volt törvény arra, hogy engem kirúghassanak, de lehetőséget nem kaptam.
- Mindezt követően, tizenegy év szünet után volt egy újabb Hrabal-adaptációja, a Sörgyári capriccio.
- Igen. A könyvet már olvastam kéziratban a hatvanas évek elején, s már akkor éreztem, hogy megfilmesíteni való anyag, úgyhogy próbáltam mégiscsak valamilyen pozíciót szerezni magamnak a stúdióban. Közben már megírtuk a forgatókönyvet is, de csak nem ment, nem engedték! Amikor aztán megjelenhetett könyv alakban, azt mondták, hogy ugyan megjelenhetett könyvként, de filmként nem fog. Az volt a kifogás, hogy egy kosztümös film túl drága lenne. Viszont akkor jelent meg egy újabb Hrabal-könyv, a Hóvirágünnep, ami viszont mai téma, úgyhogy gyorsan megírtuk annak a forgatókönyvét, és azt is beterjesztettük. Ettől az újabbtól egyenesen megijedtek, és azt mondták, hogy akkor inkább a Capricciót. Mivel az elkészült filmnek megint csak nagy közönségsikere volt, gyorsan akartak a filmgyáriak is egy újabb Hrabalt, úgyhogy már ők "kergettek bele" abba, hogy megcsináljuk a Hóvirágünnepet is. Sajnos, akkor egy sebtiben összetákolt forgatókönyvvel dolgoztunk, s máig is bánt, hogy nem csináltunk egy újabbat, egy alaposabbat.
- Úgy érzi, hogy a Hóvirágünnep elkapkodott film volt?
- Igen, mert nincsen elég húzása.
- De ez nem érződik a filmben. Csak Ön érzi így.
- Maga nagyon kedves, én viszont úgy látom, hogy sok benne a vatta.
- A két film elkészülte közben is sokszor találkoztak. Ezek a találkozások milyenek voltak?
- Igen, sokat találkoztunk, de már a Pacsirtákat is inkább ő írta. Én inkább csak amolyan dramaturgiai megjegyzéseket fűztem az ő munkájához.
- Hrabal munkatempója szeszélyes volt?
- Nem. Kifejezetten megbízható, szorgalmas ember. Nem emlékszem rá, hogy valaha valamilyen határidőt ne tartott volna be. Már a Pacsirták forgatókönyvét is Kerskóban írtuk.
- A Hóvirágünnep című film pedig tulajdonképpen Kerskóban játszódik, ahol Hrabal meg is írta, hogy mennyire félt attól, hogy szomszédai, akik a filmben is megjelentek, mit szólnak majd, ha meglátják magukat a filmvásznon.
- Franc úr, akit Hrušinský játszott, borzasztóan kedves ember. És emlékszem, hogy Hrabal mennyire félt, de Franc úr, mikor elolvasta a könyvet, vitt az írónak egy nyulat ajándékba. Tehát nem haragudott.
- Állítólag az egyik filmben szereplő ember két nagydarab fia megkereste Hrabalt, mondván, hogy az apjukat nem jó színben tüntette fel.
- Igen, de azok nem ott élő emberek voltak, hanem más vidékről származtak. Inkább városiak, s érdekes, hogy az eredeti Liman úr Ivan Passer nővérének a rokona valami bonyolult módon. De ennek semmilyen szerepe nem volt.
- Az igaz, hogy a Hóvirágünnep forgatásán Charlie Chaplin egyik lánya is ott volt?
- Igen, az Anne! Most volt Párizsban, s megint beszéltem vele. Régeben a Capriccióval voltam Párizsban, ott ismerkedtünk meg, összebarátkoztunk, s ő a forgatás ideje alatt néhányszor eljött Párizsba meglátogatni.
- Kerskóban az Erdészlakban több vaddisznó bőre ki van terítve. Netán az egyik filmben szaladgálóé?
- Á, nem. Nem is tudom, hogy az hol lehet. Ön mostanában beszélt Hraballal?
- Igen.
- Milyen állapotban van?
- Gyakran fáj a feje. Panaszkodik.
- Hmm.

- Nemrégiben egy másik rendező Hrabal-adaptációjában, a Gyöngéd barbárokban játszott. Hogyan jött ez?
- Erről Petr Holihát, a rendezőt vagy a dramaturgját kellene megkérdezni. Én igyekeztem védekezni a szerep ellen, hiszen az én alkatom teljesen más, mint Hrabalé. Szerintem az én figurám a filmben nagyon szürke és unalmas.
- Mikor találkozott utoljára Hraballal?
- Ááááá - mondja Menzel visszaemlékezőleg - 1994 nyarán, a Zajos magány forgatásán. Egy kis szerepet játszottam a filmben, és ő is éppen ott volt. 1994 tavaszán csináltam vele egy kis dokumentumfilmet, a GEN-t.
- Igen, tudok róla. A GEN egy televíziós sorozat, ahol a legismertebb cseh embereket mutatják be. Nem lehetett könnyű az írót rávenni arra, hogy szerepeljen benne.
- Nem. Megmondták neki, hogy én fogom csinálni, aztán engem rábeszéltek, hogy csináljam meg. Engem pedig Hrabal nem akart visszautasítani. Kerskóban készítettük el a filmet.
- Láttam. Úgy kezdődik, hogy Hrabal bezárja a ház ablakát, majd kinyitja, mert egy macska kint maradt.
- Tulajdonképpen éppen csak sikerült elkapnunk őt. Nem akart, vagy nem tudott sokáig képben lenni, nem tudom.
- Nyűgös volt?
- Nem, nem. Egy kicsit morcos. Mindene fájt, a lába, az egész bensője és az idegei is, s ez azért van, mert egyedül él. Nincs már mellette a felesége, és nagyon nehezen viseli a magányt. Éveken keresztül a kommunisták ették az idegeit, és mihelyt abbahagyták, elkezdték az újságírók. Úgyhogy ő már ilyen.
- Gondolom, maga is bekerült a GEN-be.
- Igen - mosolyodik el. Jiři Suchý, egy színházi rendező készítette a filmet.
- A Sörgyári capriccio egy trilógia első része. A film műfajában kívánja-e folytatni?
- Képtelen vagyok arra, hogy megírjam a második rész forgatókönyvét, hiszen abban nincs meg a sztori.
- És a harmadik rész? Amely szintén Hrabal szüleiről szól, akik idős emberként egy szeretetotthonban élnek...
- Azt kétszer elkezdtem, de nem tudtam megcsinálni. Abban sem történik sok minden. Az öreg Mária asszonyt még mindig körülveszik a hódolók. Az egyik csodálója felajánlja, hogy műfogsort készít a számára. A fogsor elkészül, de a hölgy nem bírja. Szép az egész, olvasva fantasztikus, de lehetetlen megfilmesíteni. Így talán meg kellene várni, míg Vasaryová asszony megöregszik. Ez pedig testvérek között is harminc év.
- Más Hrabal-adaptáció?
- Szeretnék, de egyelőre nem jut eszembe semmi. A probléma az, hogy nincs kedvem dolgozni.
- Gondolom az is igaz, hogy a filmgyártás szempontjából egészen más világ van most, mint, mondjuk néhány évvel ezelőtt.
- Őszintén szólva nem is nagyon szeretem ezt már.
- A legutolsó kérdésem a legszebb kérdés, s ez még akkor is igaz, ha eddig csodálatos filmekről beszéltünk. Mit jelent az Ön számára Hrabal?
- A jóistenkét. Nagy szerencse és boldogság, hogy megismerhettem. Ugyanazért szeretem, amiért Csehovot és Maupassant-t. Benne is olyan irodalom van, mint azokban, és ráadásul személyesen ismerem őt. Jól kijövünk egymással még most is. Számomra ő jóformán egy idősebb báty, s ez életem nagy szerencséje.