Hrabal portréja

Kersko, 1993. február

1993 februárjában, a žižkovi Jarov Kollégium ócska pamlagjába süppedve tapasztalom meg először a várakozás feszültséggel teli csendjét. A Playboy magazin megbízásából arra vállalkozom éppen, hogy interjút készítsek a nyolcvanadik évét is örökifjan, továbbá csavargóként és taoista bölcsként taposó világhírű cseh íróval. Bár pókerarccal ülök a közgazdasági egyetem kollégiumában, arra gondolok, hogy egy Hrabal-interjú pont annyira lehetetlen a számomra, mintha 1945-höz képest negyvennyolc év késéssel indulva rollerral próbálnám utolérni a szigorúan ellenőrzött vonatot Kostomlatynál, és még nem sejtem, mekkorát tévedek - az interjúhoz képest az előbbi egyszerű ujjgyakorlat lenne!
Hrabal ugyanis hetente két-három alkalommal reggelente kimegy a Prágától harmincöt kilométerre található kerskói tanyájára, hiszen ott vannak a macskái, akiket etetnie kell, illetve ebben az erdei alkotóházában ír. A macskák mellette ülnek, s nagy hangerővel hallgatják Mahlert. Édesdeden szuszognak, s hallgatják a hatodik és a tizedik szimfóniát, miközben, ha jól megy a munka, nyolcpercenként egy-egy hrabaliasan kacskaringózó mondatokkal telerótt oldal csúszik ki a mechanikus írógép billentyűi mögül. Készül az új könyv, levél, mese, avagy elbeszélés egy-egy folyóiratnak, s ha valaki megzavarja bármely kiadó, illetve újság képviseletében kéziratért, vagy újságírók és nemzetközi forgatócsoportok nyilatkozatért, hangos lesz a ház. Interjú helyett tudniillik keresetlen szavak röpködnek, jaj a betolakodónak, jaj a Kerskóban járó halandóknak! Szitkozódással telik meg a ház, a macskák is inkább elosonnak. Ilyenkor nem használ az újságírói praktika. Hrabal ravaszabb mindannyiunknál. Nincsen erejük a hivatkozási alapul felhozott, az írót ismerő kiadók, barátok avagy politikusok neveinek, ajánlásainak sem. Legtöbbször ajtót mutat, s akkor bizony dolgavégezetlenül kell elsomfordálni...
Jómagam a kollégiumi főhadiszállástól Kerskóig úgy szívom magamba a falusi söntésekben mért fenyőlikőrt, mint odahaza Hrabal Perkeós szózuhatagait, s lám tovaillan az a Prágától számolt harmincöt kilométer. Egyre bódultabb leszek, az arcom szinte kárminpirosba hajlik, s úgy dadogok, mint a csehszlovák breakdance-fesztivál első győztese a nyolcvanas évek végén. A remény azért ott lapul a szívünkben, ahogy cseh tolmácsommal, a prágai egyetemista Kolozsvári Istvánnal lekanyarodunk a kerskói elágazásnál.
- Ah, az öregúr... Igen, eljár a boltba, de mindig kiszámíthatatlan - biztatnak minket az út szélén sétáló helybeliek. Már kezdjük sejteni, hogy az időpont-egyeztetést kérő bontatlan leveleinknek is legföljebb az a szerep juthatott, hogy Hrabal begyújtson velük, de azért megyünk az író háza felé...
- Ne félj - mondom kísérőmnek -, most ha itt találjuk, biztosan minden másképpen lesz. Másképp, mert készültem, liter tejet hozok a macskáinak, butéliát a kedvenc vörösborából, a bikavérből, s nem utolsósorban sokat számít, hogy mit képviselünk, hiszen mi a Playboytól jöttünk...
Semmi pánik, nyugtatom magamat is, ahogyan belépünk a nyikorgó, fehérre festett kis fakapun. Életnek nincsen jele, de csak első látásra. Macskákat látni a kis kétszintes ház előtti lóca mögött, testüket s farkukat kéjesen tekergetve néznek ránk. Az író talán éppen etetni készül - de épp csak átfut fejünkön a gondolat, mikor a házikóból gyorsan kilépve már előttünk is a nagy öreg, a világhírű cseh író, hogy az állatoknak, köztük a könyveiben is szereplő híres Cassiusnak disznósajtos étket adjon. Oly hirtelen lépett ki a ház ajtaján, hogy ámulatunkban és bámulatunkban egy pár másodpercig megszólalni is képtelenek vagyunk. Ezután felismerve helyzeti előnytelenségünket - ugyanis nincsen csengő, amivel hadat üzenhetnénk - bemutatkozunk, elmondjuk jövetelünk célját, megemlítjük macskáira is kiterjedő mélységes tiszteletünket, kedvességünket, s hogy milyen kimagasló mértékben felkészültek vagyunk könyveiből, de Hrabal ránk se néz, majd türelmét vesztve, az ételmaradék további részét macskái elé öntve, csak úgy menet közben ránk ordít. Amit ordít, az nemesen egyszerű, csak a hatása olyan, hogy az ember lába földbe gyökerezik tőle:
- Na menjetek a francba!
Próbálkoznánk újra, hivatkoznánk, kérnénk, de Ő minden próbálkozásunkat halálra ítélve becsapja maga után a házajtót. Mi mást tehetnénk, ott hagyjuk nála ajándékainkat, s azt a magyar Playboyt, melynek címlapjáról Laurie Carr tekint le mélyrehatóan, s ez a szempár talán segít nekünk, és holnapig - a konzerves tejjel és bikavérrel spékelve - puhít a Mester eltökéltségén.
Másnap persze hiába ácsorgunk a bekötőút mellett. Lessük a buszmegállót, de nem jön sem a 11.52-essel, sem a 12.37-essel, sem a délután egyórással, hogy macskáit megetesse, ám jön helyette a szomszéd családostul, akiknél szombatonként Hrabal ebédelni szokott, s vele sikerül megbeszélnünk: másnap délután négy órára jövünk, hogy a régi barát addig felkészíthesse az írót. Kocsiút vissza Prágába, fenyőpálinka, cseh sör, majd másnap megint kocsiút Kerskóba, útközben fenyőpálinka és bátorító szavak. Hiába telik el egy nap - úgy tűnik, szombaton is hiába jövünk, mert Hrabal - formabontóan - nem ebédel a szomszédoknál, délután pedig barátai látogatják meg, azután pedig felszívódik.
- Hrabal péntek és szombat este itt alszik Kerskóban - mondja jó szomszédja, Zdeněk Eliáš, miközben egy-két pohár vodkára, beszélgetésre üvegfalú tornácos házába invitál minket. - Közben hátha megjön Hrabal - fűzi hozzá. Vodkát tölt, miközben felesége a konyhában edényt törölget, időnként belefolyva beszélgetésünkbe. A szomszédoktól megtudhatjuk, nem mi vagyunk az elsők, akiket elküldött a francba, hiszen jártak már így francia diplomaták is. Nála ezek a mondatok normálisnak tekinthetők.
- Vele mindenről lehet beszélni, de előfordul, hogy az embert olyanokkal lepi meg, hogy elmond egy-két ötven évvel ezelőtti sportadatot, ki, mikor, hol és mekkorát ugrott, majd hirtelen ő is ugrik egyet, s a tibeti festőkről beszél. Harminc éve minden sarkon kérdeznek tőle valamit. Megismerik az utcán, buszon, villamoson - érthető, hogy néha ezt nehezen viseli. Ha megnyugszik, rettenetesen jó fazon.
Anekdotázunk hrabali legendákat felemlítve, közelítve a barát s az olvasó nézőpontját, miközben nagy léptekkel szalad az idő, s ránk sötétedik. A másnapi próbálkozást - amely immár a negyedik lesz - említve búcsúzunk, majd rohanunk is vissza a fordulóból - megjött Bohouška, fényt látni nála. Vendéglátónk nyugalomra int minket, várakozzunk nyugodtan. Jobb, ha egyedül megy, és barátként gyúrja. Jön is nemsokára vissza, menjünk, siessünk, míg Hrabal meg nem gondolja magát.
Átvágunk a kertek között található ösvényen, majd belépünk a titokzatos házikó földszinti szobájába. Az előtérben tejes konzervek, macskákat ábrázoló újságkivágások s egy francia konyak már üres fadoboza. A szobában meleg van, a kályhában fahasábok pattognak. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép. Egy tányéróra a falnak támasztva méri az idő múlását, s a kályha mellett, a sarokban farmernadrágban, könnyű pulóverben, kalapban és sálban ül az író. Ránk néz, majd kezet nyújt a nefelejcskék szemű Hrabal.
- Ott vannak a székek, ti bitangok. - Edzőcipős lábát egy másik széken nyugtatva elnyújtott, retorikus hangnemben kezdi. - Szóval tegnap volt egy interjúm a cseh rádióval, s ezért délelőtt Prágába kellett mennem. Tehát Prágába kellett mennem, és ez konfrontáció volt a számomra. Ez pedig "ganz ummöglich", azaz teljesen lehetetlen. Ma meg itt volt az egyik könyvkiadóm, a Mladá Fronta, és megkoronáztak. Hozták a koronát, és azzal a koronával a fejemen fényképeztek, na meg a macskáimmal együtt is, de a macskák, ahogy felfogták ezt, tettek rájuk, és maradtam egyedül, a sötétzöld sapkámmal és a koronámmal a fejemen. Fiúk, bocsánatot kérek tőletek a történtekért, de engem zavarnak az újságírók, és idejében elküldöm őket, mert - hogy tisztában legyünk a dolgokkal - én nem szeretem sem a monológot, sem a dialógust. Ha nem vagyok kemény, tudom, hogy kialakul ez a pingponghelyzet, márpedig én aztán igazán unom a visszatérő hülye kérdéseket. Az azért szép volt, ahogyan tegnapelőtt ott álltatok a kertben, és én elküldtelek benneteket a francba, na nem is oda, inkább a picsába. Hát, uraim, nagy barmok vagytok ti, mert én éppen akkor, a 11 órás busszal jöttem meg, és pont a macskáim etetéséhez kezdtem. Márpedig, amikor én a macskáimat etetem, az köztudottan igen szent dolog, amit nem lehet megzavarni. És akkor beállít valamilyen barom, épp abban a pillanatban! Hát ez szörnyű!
- Ha már így szavainkkal körbetapogattuk egymást, mit szól a Playboyhoz, hiszen az Ön könyveiben is mindenütt ott bujkál az erotika, sőt a szexus is.
- Ne félj, voltam én az Egyesült Államokban is, ahol a közösülés megszokott az irodalmi s a filmegyetemeken is. Ez egy retardált Playboy, mert ma már legtöbbünknek jobban tetszik a szecessziós fedettség, és nem a meztelenkedés mint olyan, a fedetlen szeméremajkakkal. Legyen mindez eklatáns módon bemutatva úgy, ahogyan az húsz évvel ezelőtt volt szokás. Te pedig tudd, hogy a hajtóerő mindig a szexualitás kell hogy legyen. És ebben van azoknak a Playboy-képeknek a szerepe, amit hoztatok nekem. A magánéletben túl kell lépni az itt látható kifésült pinákon az erotika irányába. Tehát a meztelen test szexuális ábrázolásának és bemutatásának az elnyomása nálunk már eltűnőfélben van. Kezdünk visszatérni a szecessziós díszítéshez, amikor is a felhajtott szoknya és a fedetlen bokák sokkal több szexuális érdeklődést keltenek fel, mint a kifésültek.
-Azaz, a dolgokat csutkájukig leegyszerűsítve, a nő sokkal izgatóbb alsóneműben, mint meztelenül.
- Hát eljutottunk a lényeghez, megvan a közös nevezőnk, ugyanis szükség volt azokra a meztelen női testekre, hogy túljuthassunk azon, amiről beszélünk, eljutván oda, hogy egy félig fedetlen láb izgatóbb legyen, mint egy frontális tekintet a vaginára. És most járunk annál a problémánál, amely világjelenség. Inkább az elrejtett a szembeötlő, és az, ami szembeötlő, annak kellene elrejtettnek lennie. El kell hát jutnunk egy bizonyos fokú szemérmességig, mert egy nő, az szent dolog, és az a bizonyos szemérmesség több erotikus-szexuális izgalmat hordoz magában, mint az a bizonyos pillantás egy csupasz és szép vaginára mint olyanra, az összes jellegzetességével együtt. Túl kell ezen lépnünk a letisztult erotika irányába. Azt minden érző ember sejti, hogy a végső stádiumhoz el kell jutni, de ehhez tudni kell gyöngédnek lenni, s nem utolsósorban meg is kell értenünk a másikat. A szex csak kiindulópont ahhoz, hogy eljuthassunk a másik iránt érzett szerelmi állapotba. És ott - hangját felemeli, majd letekeri a sálat a nyakáról - egyszerre csak a szexusból transzszubsztancionálisan erósz, szerelem és gyöngédség lesz. És ebből az egészből születik az, amit mi házasságkötésnek nevezünk. A szexus csak a kilövőállomás szerepét tölti be. Ezt még a katolikus egyház, s a szexuális problémák legnagyobb szakértője, Aquinói Szent Tamás domonkos rendi szerzetes is tudta. Tudta, hogy hogyan, milyen eszközökkel kell ezt átlépni. Ugyanabban a helyzetben volt, amilyenben mi vagyunk most, mert mint felnőtt embernek nem voltak nagyobb bűnei, mint egy ötéves kisfiúnak. Mégis mindent értett, s megfogalmazva az akaratszabadság tanát, arra a következtetésre jutott, hogy a szexusnak szublimálódnia kell a szerelemben s a családban... Platón szerint pedig a mindent átfogó erósz tartja össze a világot... Tehát ha nincsen pina és nincsen fasz, akkor nem létezhet sem a pápa, s nem létezhetett volna a kommunista párt első titkára a Szovjetunióban, Budapesten, s Prágában sem.
Leveszi a lábát a székről, feláll, kalapját felrakja az egyik székre, majd eltűnik, s kisvártatva hétdecis vodkásüveggel a kezében tér vissza. Reccsen egyet a kupak illesztése, majd felém nyújtja az üveg száját, s én kortyolok egy jó nagyot. Így, az üveg nyakát csókolva stafétázunk, mintha az alkohol negédes mámorával akarnánk megbocsátást nyerni az előbb említett szavakért.
- A Hrabal-ellenzőknek nem tetszik az egyszerű emberek hétköznapi nyelve, s elsősorban a kezdetekkor volt igen vegyes a fogadtatás - vetem fel, a beszélgetés fonalán csavarintva egyet.
- Azért szokatlan, mert én "barbár" módjára válaszolok, és nem úgy, mint egy katolikus, erodált közép-európai lakos. Én gátlás nélkül válaszolok, úgy, ahogyan azt tették a szürrealisták, dadaisták, azaz spontánul. Ekképpen nem olvad nálam egybe a regus eroticus és a szexuális. Számomra a szexualitás az erotikában tetőzik, a szerelem egyik fázisában. Ez a szerelem pedig, igen, átszövi az egész világirodalmat, mert az igazi, eredeti világirodalomnak mint olyannak, mindig megvan az erotikus tendenciája. Az erósz mint világgondolkodás a világfejlődés és a világpolitika töltete és mozgatórugója. Erósz a görög örökség. Nem a mai túlhaladott szexualitás, hanem az erósz! Az erotikus töltet, a szerelem egyik állapota a liebestraum, azaz a szerelmi álom. Ez figyelhető meg Liszt Ferenc egyes alkotásaiban is, s ez a szerelmes állapot egyenlő nála vágyai tárgyával, amelyet a zene segítségével fejezett ki...
Németül énekelni kezd egy Ferdinand Freiligrath-verset. Aztán ülünk egymással szemben, és kézről kézre adjuk az orosz vodkával teli üveget. Majd én töröm meg az elgondolkodtató csendet, gondolatban visszatérve rég elmúlt időkbe.
- Mikor érezte először, hogy írnia kell?
- Húsz-egynéhány éves koromban már verseket és prózát írtam. 1948-ban szerettem volna első kötetemet megjelentetni Nymburkban, a helyi kiadónál. Az írás kezdete spontán dolog, olyan, mint amikor úgy érzed: meg kell erőszakolnod a szexuális vágyaid tárgyát. Ennek része előgyakorlatként az onánia is. Legalábbis olyan értelemben, hogy fel kell szabadítanod azt az energiát, amely benned rejlik. Hasonlít ez a katolikus gyónáshoz, mert az onánia a személyiség felszabadítását szolgálja ahhoz, hogy elérd azt, amit az ember nem tud elérni, azaz magát az önmegvalósítást. Ez a folyamat csak a halállal ér véget, vagyis a legfajtalankodóbbak nem a fiatalok, hanem az olyan öregek, mint én vagyok. A fantáziám már-már olyan erotikus és szexuális képzeteket szül bennem, hogy az már megközelíti a halál egy bizonyos fajtáját. Természetesen mindezt én mondom, olyasvalaki, aki jövőre lesz nyolcvanéves. Most már megértően tekintek húsz-, harminc-, negyven-, ötvenéves önmagamra, mert végiglapoztam a tőled kapott újságot, s láttam, hogy ez bizonyos értelemben véve szükséges dolog. Ezen lépünk majd túl, s haladunk a kereszténység, az igazi szerelem felé. Mint már mondottam, a felszínesnek tűnő szexualitás gyönyörű dolog, de csak kiindulópont a szerelem eléréséhez. Túl kell jutnunk a szexualitáson, ugyanis minden tehénnek és bikának megvan a maga szexualitása, de nekünk ezt kell átalakítanunk elsőként erotikává. Az erósz görög terminus a szerelemre, és adja isten, hogy az egész világot ez karolja át és mozgassa, hiszen végül is a vagina az, ahonnan az élet, a szerelem s a születés ered.
- Vannak művészek, s ha visszatekintünk a múltba, láthatjuk, hogy mindig is voltak olyan művészek, akik a maguk eszközeivel a lepel alattit ábrázolják, vagy éppen Aquinói Szent Tamáshoz hasonló szellemben gondolkodnak.
- Való igaz, de mindehhez meg kell értenünk azokat az általános, avagy szélsőséges retroperspektívákat, amelyek mentén ezek a kitűnő művészek gondolkodnak. Georges Braque, Picasso kubista kortársa például állítja, hogy az elnyomott harag egyenlő a nemeslelkűséggel. Braque, aki egyébként szemérmes volt, de férfias is, aki harmonikán játszott, de szerette a nőket is, Braque művészete a modern hangvétele mellett is klasszikus veretű, s ebben megegyezik a saját világnézetemmel. Most például a macskáknak írok, elsősorban Cassiusnak, s az utolsó nekik írott levelemben legalább harmincötször hangzik el a pina szó, de ez a pina ott csak díszítésre szolgál...
- Az új hrabali korszak tehát az erotika jelszavával indul - legalábbis úgy tűnik számomra. Az ellenzői pedig annyit mondanak majd, hogy ezt Hrabal nem is az értelmes embereknek írta.
- Nagyon naiv vagy! Az emberek mindig is szerették a nyilvánosságot, de azt is szeretik hallani, ami négyszemközt hangzik el, vagy éppen egy sörözőben hatszemközt. Mindezt nyilvánosan hallani, olvasni azokkal a bizonyos trágárságokkal együtt, amelyeket egymás közt mondanak el az emberek - meghökkentő, és velem ellentétben ezektől az európai és az amerikai társadalom is viszolyog. Ez teljesen olyan, mint amikor egy kisgyermek olyat mond, amit nem illik mondani. Az "enfant terrible", a rossz gyerek. Ha ez a rossz nem a valóság, akkor legyen, amit akarunk, legyen misztifikáció. Márpedig az irodalom lényege a misztifikáció, s ezt már Goethe is tudta. Tudni kell misztifikálni. Egy picit hazudni és egy kicsit misztifikálni. Na, ezek az én hajtóerőim!... Igen, a fantáziám egyre inkább erotikus és szexuális képzeteket szül bennem. Olyannyira, hogy még erről és ennyit senkinek sem beszéltem...

Hrabal, korábban készült jegyzeteiből, 1965-ben megírta a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, amely alapján az akkor huszonnyolc éves filmrendező, Jiří Menzel 1966-ban elkészítette első játékfilmjét. A forgatókönyvet Hrabal és Menzel együtt írta, s Menzel ezzel az első önálló játékfilmjével elnyerte az amerikai filmakadémia Oscar-díját. Oscar-díj többféle is van, s ezekből évente mindössze egyet ítélnek oda a legjobb külföldi (nem angol nyelvű) alkotásnak. Szocialista országok meglehetősen ritkán kapták meg, de olykor igen, és ilyen volt ez az Oscar is. Hrabal és Menzel neve a későbbiekben több film elkészítése alkalmával is összekapcsolódott. Menzel egy interjújában így beszélt együttműködésük mechanizmusáról: "Valahogy így fest a közös munka: Hrabal úrtól megkapom az adott művet, és annak minden előző kéziratát. Ezeket tanulmányozva keresem azokat a momentumokat, amelyekre majd figyelmemet összpontosíthatom. Kulcsot keresek... Aztán mondok neki egy rövid vázlatot, mondjuk a jelenetek feltehető sorrendjét. Olyan ez, mintha az eredeti művet szétvagdosnám, szétdobálnám, és újra összeraknám. Hrabal írói módszere rendkívül impresszív; ez olvasmányként elfogadható, sőt nagyon élvezetes, de a mozinéző számára meglehetősen kusza. A történetet tehát összefüggő vonulattá igyekszem fejleszteni. E vázlat alapján írja Hrabal az irodalmi forgatókönyvet, voltaképpen úgy, mintha új prózát írna. A technikai forgatókönyv már az én dolgom, ennek írása közben is változtatok még itt-ott, és persze még a forgatás során is." Az együttműködés intenzitásának jellemzésére Menzel valamivel később azt is hozzáfűzte: "A hrabali impressziók világa annyira erőteljes, hogy előfordul: olyasmi jelenik meeg a filmben, ami nincs is a könyvben, de megesküdnék rá, hogy igenis onnan származik."
Jiří Menzel az Oscar-díj, a gyors világhír után is hazájában maradt, vállalva a mellőztetést s a bizonyos megkötöttséget is. Filmjeiben elsősorban a derűsen szép, békésen idilli életmódról, a békés szigetekről beszél a cseh új hullám általános stílusánál némiképp lágyabb, megértőbb, szeretetteljesebb hangvételben. Jiří Menzel másik, 1980-ban készült, az Oscar után legsikeresebb filmjét, a Sörgyári capricciót, s az 1982-ben készült Hóvirágünnep címűt is Hrabal-könyv, illetve -novella alapján készítette el. Kettőjük sikertörténete így némiképp összefonódik, s életük egy-egy korszakát nézve, nem is igazán beszélhetünk róluk egymástól elkülönítve.
Hrabal így beszélt a közös munkát gyakorlatilag megalapozó szellemi közösségről: "Január negyedikén volt annak a filmnek a megkésett bemutatója, amit Jiří Menzel forgatott hatvannyolcban. Pacsirták cérnaszálon a film címe, ez idáig páncélszekrényben feküdt, amihez csak néhány elvtársnak volt kulcsa, mivelhogy a filmet szigorúan őrizték; a négyes osztály vezetői azt állították róla, hogy ez a film tartalmát és célját tekintve nem egyéb, mint bujtogatás a kommunisták legyilkolására. Akkor pedig nemcsak én, hanem a rendező, a színészek és a közönség is megtekinthette a Pacsirták cérnaszálont, és az emberek, a nézők meghatódtak attól, amit láttak, hogy bár ez a film megdöbbentő híradás a kegyetlen ötvenes évekről, mindazonáltal - és ez a lényeg - a felebarátaink iránti tevékeny szeretet filmje is, film a szeretetről, ami nemcsak az időt győzi le, hanem mintegy térbeli kapocs is az ég és a föld között, ahogyan azt Platón tanítja... Bennem, aki a filmben ábrázoltakat úgy éltem meg, hogy egy egész könyvet írtam róla, aminek ilyen furcsa címet adtam: Apróhirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni, nos, bennem, amikor megnéztem a filmet tulajdonképpen arról, amiről már réges-rég megfeledkeztem, a film hatására mindaz megelevenedett, amit eltemettem magamban, és noha a lábam fölmondta a szolgálatot, fölkapaszkodtam a lépcsőkön, csak el és el, és lerogytam egy padra, és nem tudtam lépi egy tapodtat sem..."*
Hrabal igencsak szerényen írt saját szerepéről e film elkészítésében, amely egy elnyomott társadalmi réteg életérzését ábrázolja, hiszen később, 1965-ben a Mladá Fronta kiadó megjelentette Apróhirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni című elbeszéléskötetét, 1969-ben pedig az ebben a könyvben található elbeszélésekből forgatta Jiří Menzel a Pacsirták cérnaszálont, amelyet - mint Hrabal említette - a normalizálódás éveiben hosszú időre páncélszekrénybe zártak. Huszonhat év elteltével, 1991-ben azok is elolvashatták Hrabal könyvét, akik nem tartották azt a régi könyvszekrényükben. 1965-ben az első kiadás borítóján a szerző az alábbiakat írja könyvéről: "Az Apróhirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni annak a bizonyos tényállásnak a leszögezése, amelyet a személyi kultusz korszakának szokás nevezni. Tévedésbe esne mindenki, ai a könyvben csupán elítélést és lefelé mutató hüvelykujjat keresne. Annak idején olyan emberekkel éltem, akik érezték vagy tudták azt, hogy minden korszak olyan gyermeket hord hasában, amelyben nemcsak reménykedhetünk, hanem amely által és amellyel már élni is lehet. Olyan emberek voltak, akik nem idegenedtek el az emberi együttélés alapvető szabályaitól, és akik már csak azáltal is hősök lettek, hogy nem hódoltak be a szemantikai káosznak, hanem a nevükön nevezték a dolgokat és az eseményeket. Ezért az Apróhirdetés a házra, amelyben már nem akarok lakni nemcsak az én fejlődésemnek egy része, hanem annak a társadalomnak a fejlődéséé, amelyben élek, és amely bizony hozzám hasonlóan olyan házakban kíván lakni, ahol a fehér humor, a szeretet és a reménység uralkodhat anélkül, hogy az ilyen házakra vonatkozó hirdetéseket metafizikai meneküléssé kellene elidegeníteni.
A Playboy kérdésére, hogy mit jelentett neki a Jiří Menzel-féle Oscar-díj, Hrabal a következőképpen reagál:
- Várjunk csak! - emeli fel a mutatóujját. - Az Oscart a rendező kapta, nem pedig én. Na igen - enyhül rögtön. - Végül is én írtam, s én vagyok a lelki atyja. - Majd szinte beletörődve fűzi hozzá: - És én alázatosan el is fogadom ezt az apaságot. Amikor elkészült a film, számomra ez, ahogyan az amerikaiak mondják, "shocking", azaz sokkoló volt.
- Ez az Oscar előbbre vitte 1968-ban?
- Pont fordítva. Retardáns hatása volt. Előttem voltak már azok a témák, amelyek túltettek a filmben feldolgozottakon is. Én amúgy is mindig egy lépéssel előbbre vagyok. A gondolataim mindig előbbre vannak. Ott világít a fény előttem, olyan mondanivalókkal az úton, amelyeket még nem mondtam el.
- Hogyan reagált ekkor a környezete arra, hogy híres?
- Nagyon kedves, rokonszenves emberek vannak a környezetemben. Ők úgy vették az egészet, hogy na és akkor mi van? Az ő dolga. Egy bizonyos fokig segítettek nekem. Sokan bagatellizáltak, egypáran megdicsértek. De vigyázat! Közép-Európában nem szokás dicsérni. Egy szégyenteljes rágalom sokkal inkább dicséretes.
- Hány nyelvre fordították le Hrabalt? - kérdezem, a siker vágányán haladva.
- Ehhez Vacláv Kadlecet, a kiadási menedzseremet kellene megkérdezni. Azt hiszem úgy száz nyelvre, de engem ez már nem érdekel, és nem sajnos, hanem hála istennek. Nem tartom magam híresnek, úgymond egy vagyok a sok közül. Na de igyunk egyet, kérem! - mondja, s megint körbecsókoljuk az üveg száját. Közben kotorászok a táskámban, s Hrabal, amikor szüntelenül fürkésző tekintetével ezt észreveszi, meg is kérdi:
- No, mik azok ott nálad?
- Az Ön könyvei magyar és cseh nyelven.
- Á, azokat ismerem. Mikor legutoljára Magyarországon voltam, egy szombati napon eladtuk az egész rakományomat. És akkor a Hungária Kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író vagyok, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész vagyok. Talán azért, mert huszonötezer könyvet adtunk el egy szombat délelőtt.
- Bizony, elfogadnánk Önt magyar írónak.
- Hát egy bizonyos fokig az is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten.
- Búvópatakok* című elbeszélésgyűjteményében üdvözli az 1989. december 10-én győzedelmeskedő "bársonyos forradalmat" és az 1989. december 29-én megválasztott ellenzéki személyiség, Václav Havel író köztársasági elnökké történő választását. Üdvözli a fiatalember győzelmét, a változást, a negyvenegy év utáni első nem kommunista államfőt, aki a szlovák köztársaság szuverenitásának kinyilvánítása után, 1992. július 20-án lemond. Hogyan fogadta mindezt az az író, aki a megbízatás kezdetét harsányan üdvözölte?
- Václav Havel szerintem nem nélküli elnök, igazi elnök, aki mindenek felett áll. Havel azt tette, amit Fabius Cunctator tett Hannibál elefántjai előtt meghátrálva. Ez volt az előzménye Karthágó legyőzésének. Tudni kell meghátrálni is! Ha jellemes ember vagy, akkor összeomlasz és lelőnek, de azt nem mondhatod el, hogy politikus is voltál. Havel a tipikus Fabius Cunctator, aki halogató taktikájával hozzájárult Karthágó elestéhez.
- Mi a véleménye arról, hogy Havelt, a volt csehszlovák szövetségi államfőt most újra megválasztották a Cseh Köztársaság első elnökévé?
- Ez valahol kényszerből történt erény, ugyanis nem volt más gyakorlott elnökünk, s azzal, hogy ő lett az elnök, azt az embert juttattuk oda, akire leginkább szükségünk volt, mert Havel gyöngéd és lírikus. Az a férfi, aki inkább abba az irányba orientálódik, amit mi úgy nevezünk, hogy művészet, s nem úgy, hogy politika. Ez bizony egy szép történet a lírikus és poétikus költőről, aki lírikusságával és költőiességével erőt hoz a világpolitikába, s ha ezt a politika nem ismeri el - márpedig az Egyesült Államokban és Angliában elismerik -, akkor az eleve vesztésre ítélt politika. Számunkra Havel védelem a katasztrófa ellen.
- Hogy van Cassius, a legutóbbi könyvében oly sokszor megírt kedvenc macskája?
- Cassius most itt volt, Cassius ma is itt volt, de amint megjelentek a délelőtti látogatók, elment visszavonulni exkluzív magányába. Nem szereti ezeket a dolgokat. Nem szereti az idegeneket, ő csak engem szeret.
- És a szürke?
- Az csak egy macska. De őt az összes többi macska is elűzte. Olyan kellemetlenné tették számára az ittlétet, hogy inkább elment, pár hónap múlva azonban visszatért. Cassius is itt szokott ülni a lábamnál, s most is itt kellene lennie. Mindent neki mesélek. Én a szubjektív elbeszélések mestere vagyok, egyben regus politicus is. Vannak dolgok, melyeket csak Cassiusnak merek elmesélni, nem pedig az embereknek.
- A fogadtatás következtében az etetésnél nem volt időnk s lelkierőnk megszámolni a macskákat. Tulajdonképpen hányan vannak?
- Én tizennégyet számoltam, de a pár nappal ezelőtt itt járt filmrendező tizenhetet. Barátkoznak. A lényeg az, hogy etetni kell őket, Cassiusnak pedig be kellene már jönnie. És nem az, hogy mindenféle újságírók zaklassanak. De azért örülök, hogy itt voltaltok, hiszen a Playboyban a trágárságok amúgy is normális dolognak tekinthetők. Biztosan kapok ezért valamilyen díjat, azt lefogadom. De ha nem, akkor majd én elintézem, hogy kapj, mert neked volt türelmed, te barom, hogy ezt végigcsináld... Végül csak annyit mondanék, amit Hašek mondott, mégpedig, hogy a pincéreknek és az újságíróknak megvan az a tehetségük, hogy még a barmok is megőrülnek tőlük. Ti engem már annyira megőrjítettetek, hogy most már tényleg menjetek a francba. Ez persze csak a prágai irónia, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszban válnánk el, ez már a hašeki-kafkai irónia. Ha elolvassátok A kastélyt vagy a Küldetést, akkor tényleg elmegy a kedvetek a viccelődéstől. De nekünk még nem ment el a kedvünk, viszont ha én újra elolvasom ezeket, úgy érzem, hogy a halálomon vagyok. Engem a világon semmi sem zavar, csak az, hogy ti itt vagytok. - Ezen mindannyian nevetünk.
- Melyik a legkedvesebb sörözője?
- Ahol nevetnek.
- És minden prágai sörözőben nevetnek?
- Hülye kérdés.
- De a Tigrisben vagy az új sörözőben, ahová jár, ott biztosan.
- Ezek olyan kérdések, mintha a Belügyminisztériumban tennék fel nekem. Picsa kérdések. De az utóbbi, az tényleg igaz. Gyertek el, vasárnap ott leszünk, akár a Belügyminisztérium is megtudhatja, de csak négyszemközt. Végül is kétségbevonhatatlanul örültem annak, hogy a Playboyjal beszéltem. Most már mennünk kell. Várnak a menetrendszerű kerskói sörözős asztaltársasági beszélgetések. Lesem, figyelem az egyszerű embereket. Beszélgetünk, mesélünk egymásnak, és én megint megtalálom majd a fonalat, a kristályt, amelyet majd csepp alakúvá kerekíthetek. Mindig is az volt az érzésem, hogy azok az egyszerű emberek, akik tudnak krumplit kapálni, s eljárogatnak a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek, sokkal többet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbbrendűségét, mert aki alul van, az nekem mindig sokkal többet mondott az életről, mint bármely intellektuel. Az intellektuel rendszerint csak tudja, az egyszerű ember viszont mélyen meg is éli a dolgokat. Nos, az én embereim ott nyüzsögnek az utcákon, vagy ott ülnek a kerskói sörlócákon, s én gyakran összefutok velük. Ők az én hőseim. Ha már a világon vagyok, hát azért vagyok itt, hogy ha nem is mindenki, de néhányan azok közül, akikkel érintkezem, olyan kurázsival ruházzanak föl, hogy minden nap érdemes legyen élnem.

*Hrabal: Levelek Áprilkának (Kiss Szemán Róbert fordítása).
*Magyar fordításban Levelek Áprilkának címmel jelent meg.