Varga Attila: Bohumil Hrabal öröksége

Sokat köszönhetek Bohumil Hrabalnak, aki volt sínkrampácsoló, kohóban és papírzúzdában segédmunkás, jogi doktorrá vált, majd negyvenöt éves korától kezdett publikálni.

A személyes kapcsolatunkon túl, amely tizenhat évvel ezelőtt kezdődött, olyan leckét adott, amelynek maradéktalan feldolgozása évtizedekbe telhet, s ha elolvastam minden általa ajánlott könyvet, talán közelebb kerülök hozzá, megérthetem művészete hajtóerőit. Kacér kapcsolatunkúgy kezdődött, hogy minden emberi méltóságomtól megfosztattam, amikor 1993 februárjában az író Prága melletti nyaralójában a hangosan nyikorgó kertkaput benyomtam, s ifjú zseniként megszólítottam a taoista bölcset, aki miközben a macskáit etette, teli torokból rám ordított: menjek a picsába.

Ekkoriban Debrecenben éltem. Miután egy vasipari szakmával és egy érettségivel a tarsolyomban számtalan munkát kipróbáltam: többek között a vasboltokból érkező megrendelést állítottam össze egy kereskedelmi vállalatnál, majd raktárosként dízeltargoncát vezettem, s elnéztem, ahogy főnököm, Lajos bácsi a cseresznyepálinkától kikészülve négykézláb közlekedik a raktár folyosóin, voltam nyomdaipari ügynök, lakatos, és ki tudja, még mi az akasztott emberen kívül, azért hajtott a becsvágy, hogy igazi újságíróvá válhassak. Egy barátom ajánlására vettem kezembe Hrabalt, a Sörgyári capricciót s a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, majd az öregotthonos trilógiát, a Házimurikat, a Vita nuovát, a Foghíjakat s mindent, ami fellelhető volt a könyvesboltokban, könyvtárakban, ahonnan meg is lovasítottam néhány gyöngyszemet a mélyből. Ezt követően a Budapesti lapok másodállású tudósítójaként, hetilapok és magazinok bedolgozójaként vettem a fejembe, hogy Playboy-nagyinterjút készítek az öreg íróval.

Amit tudtam: Hrabal hetente két-három alkalommal reggelente kimegy a Prágától harmincöt kilométerre található kerskói tanyájára, hiszen ott vannak a macskái, akiket etetnie kell, illetve ebben az erdei alkotóházában ír.

- Ah, az öregúr... Igen, eljár a boltba, de mindig kiszámíthatatlan - biztatnak minket az út szélén sétáló helybeliek. Már kezdjük sejteni, hogy az időpont-egyeztetést kérő bontatlan leveleinknek is legföljebb az a szerep juthatott, hogy Hrabal begyújtson velük, de azért megyünk az író háza felé...

Amit ordít, az nemesen egyszerű, csak a hatása olyan, hogy az ember lába földbe gyökerezik tőle:
- Na, menjetek a francba!

(Hevenyészett fordítás szerint inkább: a seggbe. Mivel ez bevált, és közismert módszere az írónak, egy közeli faluban van is egy italkimérés, amelynek hivatalos, homlokzaton és itallapon is olvasható neve: italkimérés a segghez. Itt búsulva találkoztam a hrabali világgal, egy esküvői násznép itt mulatott, az ara menyasszonyi ruhában biliárdozott frissen borotválkozott férjeurával.)

Három napig jártam az író nyakára, s az utolsó próbálkozáskor az öreg megenyhült. Na jó, te kitartó barom vagy, adok neked egy interjút - szólt beletörődéssel.

A szobában meleg van, a kályhában fahasábok pattognak. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy, lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép. Egy tányéróra a falnak támasztva méri az idő múlását, s a kályha mellett, a sarokban farmernadrágban, könnyű pulóverben, kalapban és sálban ül az író.

- Ott vannak a székek, ti bitangok. - Edzőcipős lábát egy másik széken nyugtatva elnyújtott, retorikus hangnemben kezdi. - Szóval tegnap volt egy interjúm a cseh rádióval, s ezért délelőtt Prágába kellett mennem, és ez konfrontáció volt a számomra. Ez pedig "ganz ummöglich", azaz teljesen lehetetlen. Ma meg itt volt az egyik könyvkiadóm, a Mladá Fronta, és megkoronáztak. Hozták a koronát, és azzal a koronával a fejemen fényképeztek, na meg a macskáimmal együtt is, de a macskák, ahogy felfogták ezt, tettek rájuk, és maradtam egyedül, a sötétzöld sapkámmal és a koronámmal a fejemen.

Fiúk, bocsánatot kérek tőletek a történtekért, de engem zavarnak az újságírók, és idejében elküldöm őket, mert - hogy tisztában legyünk a dolgokkal - én nem szeretem sem a monológot, sem a dialógust. Ha nem vagyok kemény, tudom, hogy kialakul ez a pingponghelyzet, márpedig én aztán igazán unom a visszatérő hülye kérdéseket. Az azért szép volt, ahogyan tegnapelőtt ott álltatok a kertben, és én elküldtelek benneteket a francba, na, nem is oda, inkább a picsába. Hát, uraim, nagy barmok vagytok ti, mert én éppen akkor, a 11 órás busszal jöttem meg, és pont a macskáim etetéséhez kezdtem. Márpedig amikor én a macskáimat etetem, az köztudottan igen szent dolog, amit nem lehet megzavarni. És akkor beállít valamilyen barom, épp abban a pillanatban! Hát ez szörnyű!

És ekkor, 1993 februárjában, egy nem is annyira hideg, de nyirkos, csapadékos napon Hrabal kitárta a lelkét, mint máskor, s azt követően soha másnak. Arról, hogy felfordult a rend: inkább az elrejtett a szembeötlő, és az, ami szembeötlő, annak kellene elrejtettnek lennie. Szerinte az irodalom lényege a misztifikáció, s ezt már Goethe is tudta.

És beszélt a hašeki-kafkai iróniáról. Aztán Kantról, Platónról, Lao-Céről, Florence Montgomeryről, Francois Rabelais Gargantua és Pantagrueljéről, George Sand-ról, Nerudáról, Csehovról, Babelről, Hemingwayről, Faulknerről, Weinerről, Klímáról és Jakub Deimlről, majd a Talmudról. És ha valaki meg akarta érteni az írót, ismernie kellett Apollinaire-t, Baudelaire-t s Rimbaud-t is. Aztán Hrabal elénekelt nekem egy Ferdinand Freiligrath-verset. Én nem ismertem. Jó kis interjút készítettem, megalapozva ezzel szakmai híremet. Évek alatt még hat alkalommal találkoztam az íróval, a végén már azt sem engedte meg, hogy kifizessem a számlámat a sörkimérésekben. Én pedig vittem neki vodkát. Egyszer meg akart ajándékozni egy kéziratával, de meggondolta magát, s "csupán" az írógépéből kitépett Rimbaud-verses lapot adta nekem.

Beszélt a halálról: hogy elege van az életéből, s szeretné, ha véletlenként következne be. Aztán 1997. február 4-én kiugrott egy prágai kórház ötödik emeleti ablakából. Példaképe, Ernest Hemingway a vadászpuska csövébe nézett bele.

És szereztem néhány diplomát, majd újságíróvá váltam, ma sem feledve Hrabal intelmeit. "Mindig is az volt az érzésem, hogy azok az egyszerű emberek, akik tudnak krumplit kapálni, s eljárogatnak a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek, sokkal többet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbb-rendű¬ségét, mert aki alul van, az nekem mindig sokkal többet mondott az életről, mint bármely intellektuel."

Hrabal sok leckét adott. Igyekeztem megismerni Csehovot, Haseket, Kafkát, s már többször elolvastam Louis-Ferdinand Celine Utazás az éjszaka mélyére című bibliáját. Talán eljön az idő, hogy Hrabalt is újraolvassam.